NYOLCADIK FEJEZET

melyben Simon Templar kölcsönkér egy revolvert és tekintettel van a homárokra

 

– Angyal! – Sonja Delmar hitetlenkedve mondta ki a nevet, gyors, fojtott kiáltással törte meg a csendet és a rossz álmot. A csend megtört, de az álom álom maradt…

– Nos, hogy érzi magát, drágám? – mormolta az álom, olyan vidám, barátságos és derűs hangon, melyet egy álomkép sem tudna megütni.

– Óh, Angyal!

A férfi halkan elnevette magát, majd három lépéssel átsuhant a kabinon, és Sonja vállára tette a kezét.

– Nem számított rám?

– De hiszen láttam, amikor lelőtték…

– Engem? Én golyóálló vagyok, kedvesem, ezt tudnia kell. Ráadásul nem is én ültem abban a tréfás kenuban. Csak egy olasz csirkefogó, egy érzelmes lélek, aki gyengéd emlékeket idézett fel egy sorrentói lánnyal kapcsolatban. Attól tartok, hogy az ő donnája most már teljesen mobile… Az asszony ingatag…

Most már a lány arcán is halvány mosoly tükröződött, s remegését sem próbálta meg palástolni.

– Szabadítson ki, Angyal!

– Egy fél pillanat. Vaszilov elzengte már a dalát?

– Igen… mindent elmondott.

– S mindezt puszta kedvességgel értük el… Sonja, maga csodálatos gyerek!

– Oh, de örülök, hogy látom!

– Igazán? – Az Angyal mosolya volt e pillanatban a legvidámabb Európában. – Az egész gyerekjáték volt csak. Néhány perccel azelőtt kapaszkodtam fel a motorcsónakra, hogy Antonió előzékenyen felfogta azt a golyót, amit nekem szántak. Minden ruhám velem volt, de ha azt mondom, hogy a testem egy kicsit nedves lett, cseppet sem túlzok. Persze, bementem a legközelebbi kabinba, hogy kerítsek egy törülközőt. Éppen megszárítkoztam, felöltöztem és aztán a cipőmet tisztogattam egy gazdátlanul heverő aranyhátú hajkefével, amikor nem más botladozott be, mint a jó öreg Popovszki. Apró nézeteltérésünk támadt a fülke tulajdonjogával kapcsolatban, majd a szájába gyömöszöltem egy fél párnát, mielőtt tovább átkozódhatott volna. Aztán megkötöztem a tulajdon köntösének övével, s utána nem maradt más hátra, mint átvenni a helyét.

Simon fürge ujjaival bontogatni kezdte a lány csuklóit szorító kötelet, Sonja érezte, hogy vérkeringése újra megindul zsibbadt kezeiben.

Az Angyal folytatta.

– Csak úgy vaktában nyitottam be ide. Még megvolt a szakállam, amit ma reggel használtam, s ez pillanatnyilag megfelelt. Felvettem Vaszilov kabátját, feltűrtem a gallérját, az orromra illesztettem a szemüvegét, de nem bízhattam sokáig ebben az álruhában. Az előadás ritmusát gyorsítani kellett, s főleg meg kellett találnom magát. Ha Vaszilov nem tárta volna fel a kártyáit, akkor muszáj lett volna visszamennem a kabinjába, hogy császármetszést hajtsak végre rajta valami tüzes vassal – egyébként az a véletlen, hogy éppen az ő kabinját szúrtam ki öltözőnek, rosszabbul is elsülhetett volna. Amikor beléptem ide, megláttam magát és a kapitányt, azt mondtam, ami éppen az eszembe jutott, később pedig ő végszavazott nekem. – Simon lefejtette az utolsó kötéldarabot is a lány bokájáról és elvigyorodott. – Hát ez a keserű igazság, drágám. A házasság kötelékei fűznek össze bennünket. Mit gondol, milyen férj lenne belőlem?

– Szörnyű.

– Nekem is ez a véleményem. S ha Roger lett volna a helyemben…

– Simon!

– Ez a nevem – mondta az Angyal vidáman. – Bocsánatot kell kérnem, hogy a szoborleleplezés előtt még néhány keresztkérdéssel zaklattam, de ezt az alkalmat igazán nem mulaszthattam el. A vádlott elismerte az erős felindulásban elkövetett bűncselekményt, és a bíróság kegyelmére bízta magát. És most meséljen Marmaduke-ról.

Leült a kanapéra, a lány mellé és kinyitotta cigarettatárcáját. Sonja hálásan fogadta a kínálást, aztán igyekezett olyan nyugodtan és higgadtan elmondani mindent, amennyire csak képes volt rá.

Simon meglepő figyelemmel hallgatta. A lány rájött, hogy Simon igazi jellemének csak komolytalan paródiája az, mellyel a világot szórakoztatja, ez a vékony máz most lehullott róla. Mozdulatlanul ült, éber tekintete a lány arcára szegeződött, átmenetileg lazított, de azért ugrásra készen állt. Az a diákos lelkesedés, mely annyira vonzóvá tette, háttérbe szorult, acélkemény akarata most félreérthetetlenül megmutatkozott arcán és testtartásán. Csak néha szakította félbe Sonját hogy feltegyen egy kérdést, amely mint a villám csapott le a lényegre, vagy hogy kisegítse, ha valamit pontatlanul fogalmazott meg. S miközben figyelte a lány szavait, a terv lényege agyában úgy rakódott rá a képzeletbeli csontvázra, mint ahogy a szobrász simítja alkotására az újabb és újabb agyagrétegeket.

Negyedóra alatt a lány mindent elmondott, amit megtudott, s addigra az Angyal agyában már tisztán rajzolódott ki az a szörnyű látomás, amelyet néhány hónappal ezelőtt elképzelt, s amiről azt hitte, hogy végképpen sikerült meghiúsítania. Mindaz, amit Sonja elmesélt, hibátlanul beleillett a mozaikba. Teljes valóságában maga előtt látta a dolgot, egy nagyzási hóbortban szenvedő ember lázálmának megtestesült lidércnyomását, a hatalmasra duzzadt szörnyűséget, amely kapzsisággal és mohósággal szennyezi be Európát, s vonagló csápjait nyújtogatja a békés, gazdag területek felé is. A kísértet még eleven maradt. Újra kimászik a mérgezett árnyékból, ahol felnövekedett, az első kudarc csak még dühödtebbé tette, s most felkészíti velejéig gonosz lelkét arra, hogy az embereket a tűz áldozatául vesse…

Az Angyal még mindig hallgatott, elmerült a látomásba. Sonja Delmar már befejezte mondandóját, de nem látta, mi minden kavarog a férfi elméjében.

– Nem tudtam meg eleget, Simon? – kérdezte végül. – Tudja, azt hittem, hogy megölték magát, hogy mindennek vége.

– Eleget? – ismételte az Angyal lágyan és furcsa fény villant tengerkék szemében. – Eleget? Több, mint eleget tett, többet, mint amiről valaha is álmodtam. S hogy azt gondolta, mindennek vége… nos, végighallgattam magát, kedves. Soha életemben nem hallottam ilyesmit. Pokoli lehetett mindezt végigcsinálni. De egyszerűen el voltam varázsolva… és már bocsánatot is kértem, hogy megbíztam ezzel… A játszma folytatódik, Sonja!

 

2.

 

Az Angyal a szőnyeget bámulta, egy ideig csend volt a kabinban. A férfi még a cigarettájáról is megfeledkezett, az ujjai között tartott rudacskáról a füst ceruzavonalként szállt fel a mennyezetre. A hajó motorja halkan zúgott, de ez olyan nesz volt, amely a halk hullámveréssel párosulva alig törte meg a némaságot.

Valamivel később Sonja Delmar megszólalt.

– Mi történt Rogerrel?

– Visszaküldtem Londonba, hogy keresse meg Lessinget – felelte az Angyal. – Útközben idefelé jutott eszembe, hogy Marius nem fog sötét kétségbeesésbe zuhanni azért, mert kiszabadítottam magát és ha Ike-ot idehozzuk, azzal kitűnően felkavarjuk a dolgokat. S minél többet gondolkozom a terven, azok után, amit elmondott, kedves barátnőm, annál jobbnak találom… Csak nem látszik elég nagynak, ahhoz képest, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket.

– Mikor indult Londonba?

– Röviddel azelőtt, hogy ledobtam magának azt a kis kavicsot. – Simon az órájára nézett. – Számításaim szerint ha most megfordítanánk a hajót, körülbelül egy időben érkeznénk Salthambe. Úgy vélem, ez a következő lépés…

– Átveszi a hajó irányítását?

Az Angyal elvigyorodott, a csínytevés csúfolódó lángja megint ott lobogott a tekintetében. Sonja tudta, ha az a feladat várna rá, hogy egy szál magában tegye harcképtelenné a hajó egész legénységét, azonnal és élvezettel nekilátna. De Simon megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy szükség lenne erre. Felmegyek a hídra és javaslatot teszek. Csak a kapitányt, a kormányost és egy tisztet kell ártalmatlanná tennem, éppen most volt őrségváltás, így hát órákig nem bukkan fel senki. Semmi ok sincs, arra, hogy a legénység felébredjen, mielőtt hazaérünk.

– És ha mégis felriadnak?

– Akkor lesz egy kis problémánk – mondta az Angyal boldogan. – De mégis méltóságteljesen vonulunk vissza.

– Partra szállunk?

– Pontosan.

– És aztán?

– Aztán… imádkozunk. Sejtelmem sincs róla, hogy milyen ütőkártyákat tartogat még Marius, de amennyire ismerem, feltételezem, hogy van még a talonban valami. Ennek utána kell néznünk. Aztán…

A lány csendesen bólintott.

– Emlékszem, mit mondott tegnap éjszaka.

– Spongya rá! – nevetett az Angyal. – Azt hiszem, ez minden. Utána következik az utolsó fejezet, maga feleségül megy Ike-hoz, Roger meg én bélyeggyűjtésre adjuk a fejünket. De ki állítja, hogy soha nem jön közbe semmi?

A nemtörődöm hang, a hűvös, könnyed szófordulatok alig rejtették el a vakmerő szempár szigorú kihívását.

Az Angyal felállt, kipöckölte cigarettáját a kabin nyitott ablakán, s mire megfordult, a lány észrevette, hogy ajkának vonala harciassá görbült. Ez volt az igazi Angyal. Temperamentuma minden szélsőségre alkalmassá tette: ha kellett, hangulata minden szünet nélkül akár a gyászból is vidámságba csapott át, s mindezt olyan természetességgel tette, hogy senki sem tartotta következetlennek. Sonja Delmar az Angyal arcába nézett és megtalálta a választ a kérdésre, amit szükségtelennek tartott feltenni, s a férfi is látta, hogy a másik megértette.

– De ez még odébb van, ugye? – mormolta. – Azt hiszem, jobb, ha elkezdjük a dolgot és kivonjuk őket a forgalomból.

– Mi ketten?

– Miért ne jöhetne velem, kislány? Nem mindennap pillanthat bele egy huszonnégy karátos kalózkodás titkaiba. Mi haszna, ha az ember tiszteletreméltó honpolgár, de sosem tapasztalja meg az aljasság sötét mélységébe való ugrás gyönyörét?

– De mit tehetek én?

– Ott ülhet a ring sarkában és drukkolhat nekem, drágám. Felvidíthatja a véreskezű brigantikat. – Az Angyal sietve feltette a szakállt és a szemüveget, fejébe húzta Vaszilov kalapját, az elszántság kék ördöge táncolt a tekintetében.

– Úgy látom – mondta –, hogy lesz még egy kis balhé, mire sor kerül arra a beszélgetésre. Ez még mind semmi, ahhoz képest, amit még hallani fog! – Fürge ujjakkal begombolta a nagy szőrmegallért, amely szinte teljesen eltakarta vidám vonásait. – A komédia legragyogóbb pillanatai még előttünk vannak, miért izgatnánk magunkat?

Lemosolygott a lányra – legalábbis angyali villanás látszott az orrára biggyesztett vastag szemüveg mögött, bár száját elfedte a kabát gallérja. Sonja Delmar felállt, minden porcikáját megbizsergette a hála hulláma, s hálát adott a körülményeknek, melyek másfelé terelték gondolatait, s hálát adott az Angyalnak, aki megkönnyítette, hogy letérjen arról a veszedelmes ösvényről, amelyre véletlenül lépett rá. S bár nagyon jól tudta, hogy Simon mindent előre kiszámított és megfontolt, amit valaha is cselekedett életében, mégis érezte, hogy ez a tette valódi rokonszenvre utal.

– Igaza van – mondta. – Még hosszú utat kell megtennünk.

Először a legénység, aztán Marius… Elképzelte már, hogy mit fog tenni?

– Még nem. A jóisten majd csak gondoskodik rólunk. Az mindenesetre biztos, hogy Mariust Saltharnben fogjuk találni, s ez remek mulatságot ígér.

– Honnan tudja, hogy ott van?

– Drágám, biztos maga is hallotta a repülőgépet…

– Közvetlenül azután, hogy rálőttek a motorcsónakban lévő emberre?

– Persze.

– Nem is gondoltam rá…

– Azt hittem, hogy tudja! De én nemcsak hallottam, hanem a lámpáit is láttam, meg a parti jelzőfényeket. Nem volt időm elmesélni magának, de a Ritzben tett ma reggeli kirándulásom sok újdonsággal szolgált, miután azt hitték, hogy már odébbálltam. Ott hagytam a névjegyemet Rudy fürdőszobájában, és éppen akkor, amikor a repesi leszállt, azon meditáltam, vajon a sziámi ikrek mikor találják meg a műalkotásomat és mikor kezdik el csipkedni magukat. Igen, Rayt Marius Saltharnben van és az a legjobb a dologban, hogy azt hiszi, hogy én meg a mély, kék tenger fenekén heverek és a homárok puszilgatják az orromat. Röviddel azután, hogy felszedték a horgonyt, valóságos fényjel-orgiával örvendeztek, közölték a parton lévőkkel, hogy beadtam a kulcsot. Most már tudja, hogy ez nem lesz hétköznapi este… És mivel Roger és Ike is beállítanak a végszóra, ha minden jól megy – ez egy igazi, nagy családi buli lesz, ugye?

– Azt hiszi, hogy Roger ide tudja hozni Sir Isaac-ot?

– Rogernek csodálatos tehetsége van ahhoz, hogy végrehajtsa, amit elvállalt.

A lány lassan bólintott.

– Családi buli… igen…

– Valóban – Simon megfogta a lány kezét – és ugyanakkor egy jó sztori is. Hány ember dicsekedhet ilyesmivel? Élje bele magát, Sonja! Én is azt teszem…

A fantasztikus álöltözet mögül egy pillanatra felvillant a szeme. Sonja látta nyugodt, józan tekintetét, amelynek titkát nem tudta megfejteni.

 

3.

 

Mielőtt megszólalhatott volna, az Angyal már el is tűnt. Az Angyal a világ legmegfoghatatlanabb embere volt, ha akarta; most így döntött, könnyed mosollyal az ajtóhoz lépett és már kinn is termett. Olyan volt, mint a lidércfény, hirtelen felbukkant a sötétségben és máris új kalandok felé indult. Dúdolni kezdett.

– Furcsa kaland! Menyasszony, ki…

A dal szövege visszhangzott az Angyal agyában, ugyanezt a nótát harsogta huszonnégy órával ezelőtt, amikor az egész elkezdődött. Megállt a kabin előtt, körülnézett és tekintetét a sötétségbe mélyesztette. A csillagok gondtalanul sziporkáztak az égen.

– Nagyszerű az élet! – gondolta, ereiben érezte vérének bizsergését; majd észrevette, hogy Sonja Delmar ott áll mellette. Kezük összeért.

– Erre – mondta az Angyal csendesen és a hajóorr felé vezette a lányt. Sonja követte a lépcsőn. Amikor felfelé pillantott, furcsa szögben látta a férfit, olyan volt, mint egy harcra készülő, aki egy valószínűtlen vártorony utolsó szegletét készül meghódítani. A torony bolondul remegett a csillagos ég előtt, a láthatatlan víz hangjai a végtelenségből szivárogtak felé… Aztán egy másik alakot vett észre, aki fent lépkedett az utolsó torony bástyáin, majd az Angyal is megjelent és nyomatékosan mondott valamit… Aztán Sonja is felért a torony ingó bástyájára, ott állt Simon Templar és a kapitány mellett. Amikor fellépett a sima deszkára és a tengeri szél megsimította arcát, a torony illúziója eloszlott; már látta a hajó sötét tömegét, amint a fekete hullámokon suhan, melyek már nem voltak végtelen messzeségben. A fekete víztükör felett arany szőnyeg vezetett a hold felé. A kapitány vállat vont.

– Ha ragaszkodik hozzá…

– Így kell lennie.

A holdfény megcsillant egy revolver tompa acélján, amely gazdát cserélt, aztán egy fényesebb fém villanását látta, és a kapitány meglepetten rezzent össze.

– Csendesen! – figyelmeztette az Angyal.

A kapitány azonban ostoba volt. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán előrelendült… Az Angyal acélos ujjai torkon ragadták… A lány önkéntelenül behunyta a szemét. Szövet suhogását hallotta, az izmok dühödt remegését, aztán távolabb a hajótól, a víz felől fojtott zokogás-féle hangzott… csobbanás… csend… Ismét kinyitotta a szemét és látta, hogy az Angyal egyedül van. Foga fehéren villant.

– Most már az összes felesége özvegy – mondta szelíden. A lány megborzongott.

A parancsnoki hídon lépések koppantak, a kormányfülkéből kiszűrődő fénysávban egy ember állt és bizonytalanul nézett körül. Az Angyal áthajolt a korláton és a tenger felé pillantott.

– Nézze!

Az Angyal intett, de nem fordult meg. A tengerésztiszt közeledett. Áthajolt a korláton és lepillantott, de Simon hátralépett. Felemelte a kezét, majd kékesfekete villanással lecsapott. A tompa csattanás hangja roppant barátságtalan volt.

– Kettő – jegyezte meg az Angyal hűvösen. A tiszt némán dőlt neki a korlátnak. – Már csak a főkormányos maradt. Ki állítja, hogy a kalózkodás nem könnyű mesterség? Várjon csak, mindjárt megmutatom…

Elsuhant, mint egy kísértet, de a lány nem mozdult. Látta, ahogy Simon belép a kormányfülkébe, aztán árnyéka eltakarta a világos ablakot. Sonja visszafojtotta a lélegzetét, biztosan elhaló kiáltást hall majd – harmadszorra nem lehet ilyen szerencséjük!… De nem hallott semmit. Simon megint felbukkant, a nevén szólította és a lány hipnotizáltan a kormányfülke felé indult. Egy férfi hevert a padlón, Sonja igyekezett nem rá nézni.

– Ehhez képest a borsópucolás nehéz munka – mormolta Simon vidáman, aztán észrevette, hogy a lány milyen sápadt. – Sonja! – szólította meg szemrehányóan. – Csak nem neheztel, hogy egy kicsit eljátszadozom a rosszfiúkkal?

– Igazán nem. Nézze – kinyújtotta a kezét, cseppet sem reszketett –, csak nem szoktam meg annyira, mint maga.

– Majd hozzászokik – kuncogott az Angyal. – Meglepő, hogy milyen hamar megy, lassanként már meg sem tud lenni nélküle. Ha én magam nem gyakorolnék, valószínűleg kiütéseket kapnék és nekilátnék verseket írogatni… Tudja, szívecském, magának is valami tennivalót kellene keresni. Gondolja, hogy elboldogul a kormánykerékkel, amíg én mással leszek elfoglalva?

Ledobta szakállát és szemüvegét, a kalap és a kabát is a sarokba repült. A lány visszaemlékezett, amikor az Upper Berkeley Mews-i lakásban hasonló átváltozást hajtott végre, s azt a légkört is érezte, amelyben ez a bűvészmutatvány lezajlott. Az Angyal éppen úgy mosolygott, vidám volt és fölényes, könnyed nemtörődömsége eloszlatta a lány kétségeit.

Sonja is elmosolyodott.

– Ha ugyanolyan a kormány, mint apám jachtján…

– Ugyanaz a gyártmány… Hát akkor ezt magára bízom, kislány. Tegyen egy széles kört, forduljon meg, aztán egy hajszálnyira délre tartson a dél-délkeleti iránytól. Ránéztem az iránytűre, mielőtt ezt a tengerész urat elhelyeztem volna a köpőcsésze mellett, s úgy számítom, ha ezt az irányt tartjuk, körülbelül oda jutunk vissza, ahonnan elindultunk. Megértette a dolgot?

– Hát maga hová megy?

– Nos, a harmadtiszt e pillanatban még eszméletlenül hever odakinn és Sósvíz Sámuel a köpőcsésze alatt szintén életben van még, így sokkal boldogabb lennék, ha tudnám: nem lesznek veszélyesek ránk nézve, ha magukhoz térnek. Nem akarom a vízbe hajítani őket, mert szeretem a homárt, és tudja, hogy milyen jó étvágyúak, de azt hiszem, találok valahol néhány kötelet, és egyelőre az is megfelel.

– És ha valaki bejönne – tudna kölcsönözni egy revolvert?

– Persze. – Át is adta. – Ez a megboldogult kapitányé volt. Amíg nyugodtan viselkedik és nem engem puffant le tévedésből, minden rendben lesz… Készen áll, kislány?

– Kész vagyok.

– Nagyon jó. Hamarosan itt leszek. – Vállára vette az eszméletlen kormányost és megérintette a kormányt markoló hűvös kis kezet. – Halihó! – mondta mosolyogva és kisuhant a fülkéből, mint egy szellem.

 

4.

 

A kormányost letette a harmadtiszt mellé és gyorsan sietett a felső fedélzetre. Elegendő mennyiségű kötelet talált, levágott belőle annyit, amennyire szüksége lehetett. Útközben ismét bement a kabinba, ahol a lányt megtalálta, és a függöny mögötti kis hálószobából kölcsönvett két törölközőt. Eddig könnyen ment a dolog. Nesztelenül osont vissza a parancsnoki hídra, gyorsan megkötözte a két eszméletlen férfit és betömte a szájukat, közben a következő feladat részleteit mérlegelte, ez nem lesz ilyen egyszerű. Amikor áldozatai olyan alaposan megkötözve feküdtek előtte, mint a bibliai Abednego, mielőtt a tüzes kemencébe vetették volna, az Angyal visszament a felső fedélzetre, anélkül, hogy benézett volna a lányhoz.

Az imént már észrevette a katalógus legfontosabb ajánlatát, a csónakot, amellyel a hajóra szállították Sonja Delmart. Még mindig ott függött a hajó oldalán, nyilván másnap akarták rendesen elhelyezni, s ami még fontosabb, a kötélhágcsó is ott lebegett a vízfelszín felett.

– Micsoda lusta, fegyelmezetlen banda – mormolta az Angyal. – De én nem teszek panaszt!

Ha nem ilyen rendetlen a legénység, sokkal nehezebb lenne a dolga. Még így sem lesz könnyű: de amikor a hídon ártalmatlanná tette a tiszteket, arra gondolt, hogy nem kell különösebb kellemetlenségeket felidéznie a Salthambe való visszatéréskor, s egy leleményes, ráadásul izmos férfi ki tudja zárni a hajó legénységét a halál-vagy-győzelem futam lehetséges indulói közül. Ezen munkálkodott az Angyal és elégedetten várta a bekövetkező jó mókát. Óvatosan leengedte a mentőcsónakot, addig eresztette a kötelet, amíg a csónak már csak egy méternyire volt a víztől. Aztán, egy másik csónak kötelét a válla köré csavarta, majd lemászott. A kötél egyik végét a mentőcsónakhoz erősítette, a másikkal a kezében visszamászott a főfedélzetre, majd a hágcsó mentén továbbhúzta és egy, a vízfelszín közelében lévő vasrúdhoz kötözte. Visszatért a felső fedélzetre és előbb óvatosan, majd egyre gyorsabban újabb kötélrészt engedett le. A kötélzet recsegett-ropogott s a csónak végre olyan csattanással ért le a tengerre, hogy e zaj a halottakat is felébreszthette volna. Ám az Angyal nem hallott és nem látott senkit, valószínű, hogy a legénység jó mélyen alszik a kajütökben, ha csak egy gépész vagy valaki más fejébe nem veszi, hogy feljön friss levegőt szippantani a fedélzetre… De különben is: a tét dupla vagy semmi, s az Angyal vakmerően lazította tovább a kötélzetet. Áthajolt a korláton és látta, hogy a csónak ott lebeg a hágcsóhoz erősített kötél végén. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hála Istennek! – fohászkodott és így is gondolta.

Másodszor is lemászott, hogy a féktuskókat kihúzza. A könnyű mentőcsónak veszedelmesen bukdácsolt a hajó oldalvizén, de az Angyal újra elégedetten állapította meg, hogy leeresztéskor nem sérült meg, és a himbálózás ellenére sem került víz a belsejébe. Felfelé menet ismét megállt a főfedélzeten, pár másodpercen át mozdulatlanul hallgatózott, de semmi gyanús neszt nem érzékelt. Visszatért a felső fedélzetre, s most következett a munka legnehezebb része, ismét lemászott a hágcsón, be kellett húznia a vontatókötelet, addig, amíg a csónak elég közel nem ért a hajóhoz úgy, hogy a hágcsó legalsó fokáról könnyen el lehessen érni. Minden izma megfájdult, mire befejezte, de a csónak ott lebegett a hajó oldala mellett, Simon tengerészhez méltó csomóval erősítette meg a kötelet. Aztán visszament a parancsnoki hídra.

 

„Furcsa kaland ez a nóta,

Szende leány s bátor legény…”

 

Csendesen dúdolta a dalt, amikor belépett a kormányfülkébe, s a lány revolverének csövébe nézett.

– Tegye csak el, drágám – nevetett. – Szeretem, ha épségben van a mellkasom, és maga veszedelmesen szorítja a ravaszt.

– Mit csinált ilyen sokáig?

– Előkészítettem a távozásunkat. Nagy lármát csaptam?

– Nem is tudom… nekem szörnyű robajnak tűnt…

Simon elmosolyodott és elővette cigarettatárcáját.

– Szerintem is fülsiketítő volt – jegyezte meg. – De azt hiszem, más nem vette észre.

Rágyújtott, majd átvette a kormánykereket a lánytól és röviden elmesélte, mit végzett.

– A maga módján valóságos remekmű lesz ez a szökés. Olyan közel visszük a vén lélekvesztőt a parthoz, amennyire csak merjük, aztán visszafordítjuk, mi pedig elszelelünk. A következő őrségváltásnál kiderül, hogy mi történt, de addigra a bárka már az Északi tengeren hajókázik a saját akaratából, és a fiúk nem fogják tudni, hogy jönnek-e vagy mennek. A mindenit, nem adna legalább két évet az életéből, hogy hallja, mit mondanak?

A lány egy széket húzott oda és leült a férfi mellé. Most már határozottan érezte, álmodik. Szinte hihetetlennek látszott, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi minden történhetett.

– Mit gondol, mikor érünk vissza?

– Számítok rá, hogy egy órán belül meglátjuk a szárazföldet. És aztán – szórakozhatunk!

Mosolygó szeme a lány arcát fürkészte és leolvasta róla a kétkedést, melyet Sonja nem tudott kiűzni gondolataiból. Az Angyal felnevetett, nevetéséből az a kisfiús öröm csengett ki, ami átsegítette minden kalandon, melybe a sors akaratából belekeveredett.

– Csak azt akartam mondani, hogy szép az élet – jegyezte meg, s a lusta nevetés mint napsugár táncolt a hangjában. – Parancsoljon, Sonja… gyújtson rá és meséljen. Rengeteg időnk van!